szabokazmer.hu

A szerzõ ars poetica-ja

A bár bizonytalan, de leginkább elfogadott vélemény értelemében nem mondhatnám magam írónak, mert nem tartozom a mai írók laza közösségébe, nem végeztem irodalmi tanulmányokat, és nem írói tevékenységbõl élek. De foglalkozom írással, és a lehetõ legnagyobb komolysággal, tehát tágabb értelemben írónak gondolom magam.

Minek tartom az írást, és miért írok?

Egy könyv megalkotását nagyon komoly dolognak tartom, és az erre irányuló késztetésrõl alkotott véleményem valószínûleg sok mai általános nézettel szembenálló. A visszacsengõ fogalmak esetleges nemtetszésén túllépve könnyebben kinyilatkozhatom, hogy egy könyv a kultúra része, és mint ilyen, elsõsorban nem árú. Vallom és hiszem, hogy létezik a mai gazdasági dogmák által szinte egyedüli hajtóerõnek kihirdetett piac és profitérdek mellett más érték, más késztetés is. Képesnek tartom az embert, hogy alkosson, idõt és energiát áldozzon nem-anyagi értékek követésére. Egy könyv megírása számomra ilyen tevékenység.
Könnyedén túllépve a piacra termelõ íráson, bonyolultabb kérdés a másmilyen haszon érdekében végzett írás. Nevezetesen, hogy az alkotót elismerté teheti, és nemes-e az ilyen motiváció? Nem szándékozom – mert nem is lehet – teljességében állást foglalni e kérdésben. Mégis ki merem jelenteni, még ez sem lehet írásra ösztönzõ, és azt befolyásoló igazi tényezõ. Nem kisebb tanút hívok ennek alátámasztására, mint a világhírû írót, Hemingwayt. Õ egyik irodalmi esszéjében erõsen kritizálta az írókat, hogy mûveik megalkotásánál az anyagi haszon hajtja õket, vagy az ezzel rokonítható írói hírnév és elismerés megszerzése. Vádolta az írókat, hogy e két cél érdekében kiszolgálják az olvasókat, azok elismerését keresve, holott – ahogy õ egyértelmûen hangoztatta esszéjében – az írásnak, az írónak más a kötelessége. Ugye, ez azért már bonyolultabb kérdés, hisz a könyv az olvasónak szól, és ha belegondolunk, Hemingway kritikája olyasmit sugall, hogy mégsem az olvasót kell a könyv értékét meghatározó mércének tekintenünk. (Most léptünk át egyértelmûen azon a határon, amire fentebb céloztam: több mai nézettel szembenálló vélemény fog elõkerülni.)
Hemingwayt a kortárs írók többsége viszontvádolta, hogy õ könnyen nyilatkozik az írók kötelességérõl és hivatásáról, melynek szerinte teljesen szabadnak kellene lennie a piaci és olvasói fogadtatástól, mivel õ dúsgazdagon nõsült, és e tény felmentette az anyagai szorítás alól. E vitában én Hemingwaynek adok igazat – holott én nem nõsültem dúsgazdagon. Mert úgy látom, az õt viszont vádló írók meg sem értették Hemingway súlyos kritikáját.
Elõször is, ha valaki sikeres író volt, hát Hemingway igen; tehát õ megtalálta az olvasói elismerést – még a szakmait is! De õ, az említett esszéjében önmagát is a vádolt írók közé sorolja. Nem anyagi érdekbõl írt – fiatal korát követõen biztosan nem – hanem, ismerve késõi írásait, élettörténetét és annak tragikus végét, az emésztette, hogy õ is, mint sok más író, a hírnév, az elismerés érdekében az olvasókat kiszolgáló könyveket alkotott. Ezzel ismét felmerül a kikerülhetetlen és hihetetlennek tûnõ kérdés: Hát nem az olvasó a mérték egy könyv, írói alkotás értékét nézve?
Válaszolnom kell, hisz a saját ars poétikámat fogalmazom meg: Nem.
Nem az olvasó a könyv értékét meghatározó mérce; legalább is nem olyan értelemben, ahogy manapság gondoljuk. Ez további magyarázatot igényel, mielõtt félreértések miatt magamra haragítom az olvasót.
Én is jól tudom, hogy egy könyv, az írás az olvasónak szól. És mivel másoknak szóló alkotás, ezért nem lehet csupán önmagában való érték, ilyen formájában nem értékes, ha csak az írónak jelent valamit. Ha egy könyv nem ad értéket az olvasójának, nem éri el legfõbb célját! Azonban, fontos észrevenni, hogy más értéket adni, és más valakinek az elvárásait kiszolgálni! E bonyolult kérdés teljes belátása már filozófiai mélységekbe vezet.
Az a nézet, hogy egy könyv értékét az olvasói fogadtatás határozza meg, azon a ki nem mondott világszemléleten alapul, hogy az ember a mértéke mindennek. (Amúgy ezt Prótagórász már kimondta ezer évekkel korábban, csak nem az irodalom célját és értékét tekintve.) Ha a szofista Prótagórász által kinyilatkozott világszemléletnek igaza lenne, akkor valóban helyes lenne az a vélemény, hogy egy könyv értéke csakis attól függ, hogy tetszik-e az olvasóknak vagy sem. És ebbe bõven belefér még az is, hogy a különbözõ olvasókra különbözõ hatást gyakorol – van akinek tetszik, van akinek nem – és a nagy átlag ítélete mondja ki, hogy az egyik író jó, a másik nem. Csakhogy, szerintem, ez a személet alapvetõen téves! Nem azért, mert ebbõl következõen az olvasók mondják ki melyik könyv jó, és melyik nem. Hanem, mert Prótagórász világszemléletét tartom tévesnek, és egy másmilyen világszemléletbõl másképp adódik – mellékesen! – hogy mi is egy alkotás igazi értéke. Melyik ez a másmilyen világszemlélet?
Az, melynek belátását Szókratész próbálta híres beszélgetései során elõcsalogatni az athéni polgárokból, melyet – többek között – Platón hagyott hátra írásaiban: Nem az ember a mérték, mert létezik másmilyen mérce. Igen, tudom, most elriasztó vizekre térek, holott az írói ars poétikámat kell kifejtenem. De higgyék el, bármilyen elvontnak és életünktõl eltávolodónak tûnik is ez a kérdés, mégis mindennapjainkat, életünket határozza meg a válasz: mely világnézet alapján szemléljük a világot – és miként itt szeretném kifejteni, még a könyvek értékét is!
Ha az ember lenne a mérték – ahogy manapság még a csapból is ömlik: mondja el véleményét, önnek tetszik vagy nem tetszik, mi az igazság ön szerint? – akkor valóban, egy könyvnek ilyen szempontból kellene megfelelnie – s mellesleg Hemingwaynek nem lenne igaza. És mi következik a másmilyen szemléletbõl, mit mondott a Prótagórásszal szembenálló Szókratész, amit kérdésünkben most fel tudunk használni?
Miként Platóntól megtudhatjuk, Szókratész minden bizonnyal nem könyvekrõl beszélt, hanem a drámákról, a színmûvekrõl. Röviden a következõképp lehetne összefoglalni:
A drámáknak mégis csak a legnemesebb – vagy egyetlen? – feladatának kellene lenni, hogy tanítsa a nézõt. Valamire, amit korábban nem tudott, de a befogadó számára hasznos, elõnyös. Mai hasonlattal élve, egyfajta „tanár-diák” viszony áll fenn a dráma és nézõ között. Még jobban eltérve az eredeti platóni szövegtõl, úgy magyaráznám: a nézõ, mint tanuló, olyat kap, amirõl nem volt tudomása korábban. Ekkor viszont jogos a kérdés: a tanuló tudja jobban, hogy mire van szüksége, vagy egy jó okító? A platóni életmûvön belül több helyen is megkapjuk erre a választ – a valóban tudással rendelkezõ drámaíró –, és a magyarázat elfogadhatóságát éppen mai korunk letagadhatatlan vonásai támasztják alá ékesen.
Ha az athéni polgárok, a színházi nézõk véleménye dönt egyes-egyedül, hogy mely drámák a jók, mely drámaírókra kíváncsiak, akkor – mint az olyan tanulók csapata, kik még nem részesültek okításban, de õk határozzák meg, hogy kik és mit tanítsanak nekik – a nézõk elvetik maguktól az újabb és számukra fontos ismereteket. Ekkor viszont nem fejlõdnek a drámák által a nézõk, és így igényeik sem a drámák iránt. Viszont a drámának – a kiindulás szerint – pont fejlesztenie, tanítania kellene a nézõket. Ha ez az okítás elmarad, meglehet, a közönség, az athéni polgárság, egyre tudatlanabb lesz, és ebbõl adódóan egyre alantasabb drámákat fog jónak, és élvezetesnek tartani.
Nem valami ilyesmit látunk a hollywoodi filmek és a nézõk közötti kapcsolatban? És nem lenne jobb, ha a másik irányba fejlõdne a drámák és színházlátogatók, a filmek és nézõik, a könyvek és olvasóik viszonya?
Tudom, kissé emészthetetlen gombóc annak a nézetnek az elfogadása, hogy nem az ember, és az alkotások esetében nem a befogadó a mérték, és ráadásul, mintha a másmilyen nézethez kivédhetetlenül kapcsolódnék egy rémálom. Nevezetesen, hogy valaki, vagy valakik megmondják, mit nézzünk, mit olvassunk, mi a jó nekünk. Itt kell a lehetõ leggyorsabban leszögeznem, hogy nem vagyok híve a politikai diktatúrának! Nem, és soha nem is voltam. Amúgy is más a gyakorlati politika, és a világszemléletek e mostani kérdésben segítségül hívott összehasonlítása. Csak annyit szeretnék megvilágítani, hogy a manapság is általánosan elfogadott szemlélet, miszerint az ember a mérték, nincs az írói, vagy bármilyen alkotások megítélésében a fejlõdés hasznára. És, mivel hiszem, hogy létezik másmilyen érték, így lehetségesnek tartom, hogy egy könyv lehet értéktelen, még ha az olvasók többségének tetszik is; és megfordítva: igazat adok Hemingwaynek, a legnemesebb írói szándék az, mikor az alkotó az anyagi haszontól és hírnévszerzés vagy elismertség vágyától mentesen, de egy létezõ valós értéket követve alkot, és szeretné ezt mások hasznára átadni. Én ilyen íróként szeretnék alkotni.

Ha ezt elfogadjuk – márpedig én igen, és vallom – akkor a következõ a kérdés: Mi az, amit íróként át szeretnék adni az olvasónak?
Egy korábbi helyen, mikor errõl kellett nyilatkoznom, Kosztolányi híres figurájától, Esti Kornéltól idéztem: „Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl, s a lehetetlent kísérli meg”. Nagy szavak, tudom – talán ezért is nyúlok visszatérõen az idézethez, Kosztolányira is helyezve a szavak súlyából. Hát még ha idevetem az idézet további részét: „Ami ezen alul van, azt lenézem…”
Én nem nézem le, ami a lét kérdései alatti dolgokkal foglalkozik. Sok remek író – kiknek tudásával össze sem mérem saját képességem – számtalan kiváló könyvet alkotott, melyek mégsem dörömbölnek a lét kapuin. De ettõl még az olvasó javára vannak, és mellette magas szintû élvezetet is nyújtanak, mely utóbbi önmagában is érték lehet az olvasó hasznára! Magam is megfordultam kalandos, érdekfeszítõ helyeken és helyzetekben: Afrikában, Délkelet-Ázsiában, a karibi világban, Afganisztánban, háborúkban és vérengzések helyszínein. Láttam a természeti katasztrófák sokak számára elképzelhetetlen pusztításait, és az emberi szegénység s nyomorúság még meghökkentõbb valóságát; épp így átéltem távoli országok vidám vagy különös pillanatait, életképeit, emberek közötti kapcsolatokat, s sokáig lehetne sorolni az élményeket, melyeket háborús és humanitárius sebészi világjárásom alatt tapasztaltam. Mégis tévesnek érezném – átvitt értelemben egyfajta plágiumnak –, ha nem akarnék valami mást is adni írásaimmal ahhoz, amit már sokan és gyönyörûen megírtak. Nálam sokkal jobb írók remek könyveket alkottak hasonló tapasztalatokról, és e mestermûvek a mai napig elérhetõk minden olvasó számára. Miért alkossak egy tõlem telhetõen Karen Blixenhez, Hemingwayhez, Maughamhoz képest szerényebb mûvet; miért szaporítsam a kiadások számát, ezzel csak zavart okozva az irodalom palettáján? Feleslegesnek éreztem volna, ha csupán az afrikai görbe pálmák alatt zajló élet szépségérõl és nyomorúságáról, vagy Délkelet-Ázsia színes világáról, a karibi szigetek hangulatáról írtam volna olyan késztetés nélkül, amire az idézett Esti Kornél céloz.

Tehát írásaimmal a lét kapuin dörömbölök?
Hú ha, most kutyaszorítóba kerültem, válaszolnom kell. De vállalom: Igen. Legalább is szeretnék, és ezért már érdemesnek tartom a fáradságot és a ráfordítást, hogy írjak. Igen, komoly erõfeszítést is igényel az írás, ahogy Kosztolányi írja: „Mert méltóztassék elhinni, ezt tanulni is kell: folyton virrasztani, szenvedni, megérteni önmagunkat és másokat…” Tanulni is kell, fõleg azoknak, kik írásaival a létezés és a morál kérdéseit feszegetik.

Ni, csak nem filozófusnak, esetleg hittérítõnek tartom magam?
Gyors és könnyû a válaszom: Nem. Mert Eszterházy Péterrel ellentétben – legalább is ahogy õt egyik elõadásából értelmeztem – véleményem szerint más dolgot végez a filozófus, és megint mást az író. Persze, hogy nincs éles határ. De tiszta formájukban céljaikat tekintve és felhasznált módszereik alapján két eltérõ alkotóról van szó; még akkor is, ha a filozófus is ír, és az író is foglalkozhat a filozófia területérõl vett kérdésekkel. Magamat az utóbbi csoportba sorolnám be: a filozófiai kérdésekkel foglalkozó írók közé.

De melyek azok a filozófiai kérdések – a lét kapuin dörömbölõk! – melyek a fentiek szerint valami hasznosat nyújtanak az olvasó számára?
Talán mondhatom: sikerült megértenem, hogy mit jelent a sokat idézett szókratészi tudatlanság – csak azt tudom, hogy nem tudok semmit –, s miért fontos e tudatlanság belátása. Mert aki ezt átlátja, az egyrészt megérti, hogy mikor letagadhatatlanul létezik a szép, a jó, de az ember mégis tudatlannak bizonyul e legfontosabb kérdések meghatározásában, akkor eleve nem lehet az ember a dolgok legfõbb mértéke. Másrészt, ki a belátásnak még arra a szintjére sem jut el, hogy megértse, hogy a legfõbb kérdésekben tudatlan, holott ez életét és létét határozza meg, az még csak késztetést sem fog érezni arra, hogy állapotán valamit változtatni kellene. Talán azt is leírhatom, hogy a puszta verbalizmusra épülõ véleményhangoztatáson túlmenõen, Kantnak köszönhetõen sikerült, bár keserves munkával, belátnom, mik az emberi tiszta ész határai, és miért képtelen ezen adottságával az ember a legfõbb kérdésekre válaszolni. Emellett az eddigiekhez képest viszonylag könnyebben belátható, hogy az érzetek világa, mely szinte(!) minden más forrást elnyomva számunkra adott, és amit mi világnak, egyedüli valóságnak élünk meg, nem lehet a tényleges valóság. E hiányok keltette késztetéseknek köszönhetõen, további tanulás és adatgyûjtés árán, de hittel elfogadható és ezért megérthetõ a legnagyobb útmutatók módszereinek lényege – Buddháé és Jézusé –, és hogy miért sarokkõ létünk kérdésében a morál. Hogy e tömör – s teljességre egyáltalán nem törekvõ – felsorolás mit is takar, és életünkben miért ezek a legfontosabb kérdések, azt – bocsássák meg – de egy rövid ars poétikában kifejteni nem lehet.
Viszont azok számára, kiknek e kérdések még ismeretlenek, de fontosnak érzik azok mind jobb megismerését, azoknak két eltérõ forrást ajánlhatnék. Az egyik az ezer oldalakban mérhetõ szakirodalom, mely, ha valaki arra képes, évek hosszú során keresztül a lehetõ legvilágosabban nyújt segítséget – sajnos már a megfelelõ kötetek kiválasztása is tudást, esetleg szerencsét igényel. A másik, ha találnak olyan irodalmi alkotásokat, melyek szerzõi már eljutottak valamilyen szintre e kérdések körén belül, s az íróknak sikerült, ha nem is minden kérdést egyszerre, de egyiket-másik a szakirodalomnál élvezetesebb, emberre – olvasóra! – szabottabb formában átadniuk.
Én ilyen író szeretnék lenni, ilyen könyveket szeretnék alkotni. És hogy az olvasónak, mint befogadónak tetszett-e, érthetõ volt-e, hatott-e rá, azt nyugodtan, bárki kimondhatja – attól a szándék még marad, legfeljebb önmagam írói megítélése változik.