szabokazmer.hu

- Good Morning dr. Hicks.
- Hogy telt az éjszaka, most hogy már átköltözött a végleges helyére?
- Köszönöm, jól.
- De jó hogy találkoztunk. Jöjjön, gyorsan megmutatok egy beteget az osztályomon. Hatalmas daganata van, szerintem vastagbél. Nézze meg! – biztat egy rövid intéssel a követésére az angol lady, és korát meghazudtoló fürgeséggel elindul a belgyógyászat felé.

Szótlanul követem. Még alig ismerem az új kórházamat itt Afrikában, annak különálló, de egyforma pavilonjait, melyek a háttérben sûrûn álló pálmafák elõtt kétoldalt sorakoznak. Tegnap délután annak is örültem, hogy egyáltalán visszataláltam e tanganyikai kisváros nyomorúságos piacáról a kórház területén lévõ házikómhoz. A piacon alig vettem valamit, azt is illendõségbõl, hogy ne sértsem meg a helyi feketéket. A legyektõl hemzsegõ, kilapított szárított halak látványa a poros újságpapírokon elvette az étvágyamat aznapra; de a pár fonnyadt zöldség is a kukába valónak tûnt európai szemmel. A kórházat a városkával több szerteágazó földút köti össze. Érdekes látványt nyújtottak a vörös földbe vájt, utamat keresztezõ vízfolyások kiszáradt mély árkai. Komoly esõzéseket sejtettek, melyek, ha jól tudom, decemberben térnek vissza. Azt már ezen a rövid sétámon is megállapítottam tegnap, hogy mindennek viszonyított az értéke. Ami Magyarországon dédelgetett szobanövény, azt itt az út melletti agyaggal tapasztott kunyhók körül bozótvágó késsel aprítják, hogy ne hódítsa vissza az évek során simára taposott csupasz talajt.
A reggeli idõpont ellenére már melegen tûz a nap a kórház pavilonjait összekötõ betonsétányon. Elõttem gyorsan halad az idõs hölgy. Lebeg a könnyed, fakó, virágmintás ruhája, ahogy kapkodja az erõs lábait. Megint siet, mint mindig. A reggeli megbeszélést sem tudja megvárni, elõtte akarja a mostani újabb betegét nekem megmutatni.
Belépünk a belgyógyászatnak nevezett egyik pavilonba, elõttem az angol lady, a helyiek alázattal tisztelt és szeretett doktornõje. Több beteg is reménykedve feléje nyúl, akik jobban vannak, hálálkodó mozdulatokkal üdvözlik. A betegek egy része semmit sem tud a világról: beesett arcukkal agonizálnak a szürke pokrócokon; mások erõlködések közepette hánynak egy rozsdás lavór fölött, görcsös pózban. Vannak, akiket bûzös sebek tesznek ijesztõvé, vagy az elképesztõ mértékben, elefántszerûen felduzzadt lábaik gnómmá. Hozzátartozók, betegek, közösen, szegényes alumíniumlábosból, vagy csak újságpapírból, a földön ülve, markukkal babot eszegetnek meg ugalit, azt a fehér fõtt kását. Egy fél lábon ugráló, és hosszú botjára font, kurta lõcs másik lábszárával egyensúlyozó nyomorék segédkezik a pavilon homályos végében, beteg rokona itatásánál; olyan érzésem támad, mintha egy gonosz ármány varázsolta volna Bosch képre emlékeztetõ belsõ világgá ezt a pavilont.
Egy afrikai sebészeti osztály is ijesztõ tud lenni az idegennek, de a belgyógyászat azon is túltesz. Bûz tölt be mindent. A szabálytalanul összezsúfolt ágyak egymásba érnek, nyomorúságos betegek mindenütt, még a földön is. Mindenféle kórság vegyesen. A fertõzõ osztály itt a leprát jelenti, meg külön vannak még a vért köpõ tbc-sek; a többiek mind együtt. Nagyon kell vigyáznom, nehogy meglátszon a bennem feltörõ undor és viszolygás a mocskos nyomorúsággal szemben.
Az idõs lady könnyedén, nyugodt mosollyal a tekintetében suhan végig az ágyak között egyik-másik beteg kezét megérintve. Az egyetlen nõvér, aki a legalább negyven betegét kezeli ebben a hosszú teremben, láthatóan nagy szeretettel üdvözli doktornõjét. Néhány kedves szót váltanak szuahéli nyelven, és a fiatal fekete nõvér, mintha az anyja lenne, az idõs angol hölgy vállára hajtja a fejét. Õ átkarolja a fekete lány fejét, együtt kissé felém fordulnak, s az idõsebbik boldogan ezt mondja nekem angolul:
- Szeretem õt. Sosem fáradt és mindig jön dolgozni.
Majd hirtelen hozzáteszi: - Találkoztak már?
Én hümmögve jelzem, hogy még nem. Mire az angol lady, aki amúgy az egész kórház vezetõje, vidáman közli a jó hírt szeretett nõvérével:
- Megjött az új sebészünk. Mr. Tavasz – mutat rám –, Magyarországról, velünk fog dolgozni. Mr. Tavasz, õ meg az Anusha nõvér – és újra megfogja két kezével a fekete lány vállait.
Az egyenletesen sötét, mélyfekete bõrû lány rám veti rikítóan fehér hatalmas szemgolyóit, és ez az elsõ kérdése:
- Meddig marad?
Mire én akadozó angolsággal válaszolok:
A múlt héten érkeztem, és itt fogok dolgozni, két évig.
- De nem fog megszökni, mint az elõdje? – fojt el egy halk kuncogást….