szabokazmer.hu


Go to content

Good Morning, Mr. Tavasz

BELEOLVASÓ

- Good Morning dr. Hicks.
- Hogy telt az éjszaka, most hogy már átköltözött a végleges helyére?
- Köszönöm, jól.
- De jó hogy találkoztunk. Jöjjön, gyorsan megmutatok egy beteget az osztályomon. Hatalmas daganata van, szerintem vastagbél. Nézze meg! – biztat egy rövid intéssel a követésére az angol lady, és korát meghazudtoló fürgeséggel elindul a belgyógyászat felé.


Szótlanul követem. Még alig ismerem az új kórházamat itt Afrikában, annak különálló, de egyforma pavilonjait, melyek a háttérben sűrűn álló pálmafák előtt kétoldalt sorakoznak. Tegnap délután annak is örültem, hogy egyáltalán visszataláltam e tanganyikai kisváros nyomorúságos piacáról a kórház területén lévő házikómhoz. A piacon alig vettem valamit, azt is illendőségből, hogy ne sértsem meg a helyi feketéket. A legyektől hemzsegő, kilapított szárított halak látványa a poros újságpapírokon elvette az étvágyamat aznapra; de a pár fonnyadt zöldség is a kukába valónak tűnt európai szemmel. A kórházat a városkával több szerteágazó földút köti össze. Érdekes látványt nyújtottak a vörös földbe vájt, utamat keresztező vízfolyások kiszáradt mély árkai. Komoly esőzéseket sejtettek, melyek, ha jól tudom, decemberben térnek vissza. Azt már ezen a rövid sétámon is megállapítottam tegnap, hogy mindennek viszonyított az értéke. Ami Magyarországon dédelgetett szobanövény, azt itt az út melletti agyaggal tapasztott kunyhók körül bozótvágó késsel aprítják, hogy ne hódítsa vissza az évek során simára taposott csupasz talajt.
A reggeli időpont ellenére már melegen tűz a nap a kórház pavilonjait összekötő betonsétányon. Előttem gyorsan halad az idős hölgy. Lebeg a könnyed, fakó, virágmintás ruhája, ahogy kapkodja az erős lábait. Megint siet, mint mindig. A reggeli megbeszélést sem tudja megvárni, előtte akarja a mostani újabb betegét nekem megmutatni.
Belépünk a belgyógyászatnak nevezett egyik pavilonba, előttem az angol lady, a helyiek alázattal tisztelt és szeretett doktornője. Több beteg is reménykedve feléje nyúl, akik jobban vannak, hálálkodó mozdulatokkal üdvözlik. A betegek egy része semmit sem tud a világról: beesett arcukkal agonizálnak a szürke pokrócokon; mások erőlködések közepette hánynak egy rozsdás lavór fölött, görcsös pózban. Vannak, akiket bűzös sebek tesznek ijesztővé, vagy az elképesztő mértékben, elefántszerűen felduzzadt lábaik gnómmá. Hozzátartozók, betegek, közösen, szegényes alumíniumlábosból, vagy csak újságpapírból, a földön ülve, markukkal babot eszegetnek meg ugalit, azt a fehér főtt kását. Egy fél lábon ugráló, és hosszú botjára font, kurta lőcs másik lábszárával egyensúlyozó nyomorék segédkezik a pavilon homályos végében, beteg rokona itatásánál; olyan érzésem támad, mintha egy gonosz ármány varázsolta volna Bosch képre emlékeztető belső világgá ezt a pavilont.
Egy afrikai sebészeti osztály is ijesztő tud lenni az idegennek, de a belgyógyászat azon is túltesz. Bűz tölt be mindent. A szabálytalanul összezsúfolt ágyak egymásba érnek, nyomorúságos betegek mindenütt, még a földön is. Mindenféle kórság vegyesen. A fertőző osztály itt a leprát jelenti, meg külön vannak még a vért köpő tbc-sek; a többiek mind együtt. Nagyon kell vigyáznom, nehogy meglátszon a bennem feltörő undor és viszolygás a mocskos nyomorúsággal szemben.
Az idős lady könnyedén, nyugodt mosollyal a tekintetében suhan végig az ágyak között egyik-másik beteg kezét megérintve. Az egyetlen nővér, aki a legalább negyven betegét kezeli ebben a hosszú teremben, láthatóan nagy szeretettel üdvözli doktornőjét. Néhány kedves szót váltanak szuahéli nyelven, és a fiatal fekete nővér, mintha az anyja lenne, az idős angol hölgy vállára hajtja a fejét. Ő átkarolja a fekete lány fejét, együtt kissé felém fordulnak, s az idősebbik boldogan ezt mondja nekem angolul:
- Szeretem őt. Sosem fáradt és mindig jön dolgozni.
Majd hirtelen hozzáteszi: - Találkoztak már?
Én hümmögve jelzem, hogy még nem. Mire az angol lady, aki amúgy az egész kórház vezetője, vidáman közli a jó hírt szeretett nővérével:
- Megjött az új sebészünk. Mr. Tavasz – mutat rám –, Magyarországról, velünk fog dolgozni. Mr. Tavasz, ő meg az Anusha nővér – és újra megfogja két kezével a fekete lány vállait.
Az egyenletesen sötét, mélyfekete bőrű lány rám veti rikítóan fehér hatalmas szemgolyóit, és ez az első kérdése:
- Meddig marad?
Mire én akadozó angolsággal válaszolok:
A múlt héten érkeztem, és itt fogok dolgozni, két évig.
- De nem fog megszökni, mint az elődje? – fojt el egy halk kuncogást….




Back to content | Back to main menu