szabokazmer.hu

ÉLETEK KIÁLLÍTÁSA

– Ezért vártam az alkalmat. S nem tagadhatom, a korábbi nyomozásomat követõen, hogy merre élsz, hol lehetsz, már hetek óta figyeltelek, s vártam a megfelelõ napot, pillanatot. El kell mindezt mondanom neked. Igaz?
– Igaz – jött ki végre hang János ajkain, s egybõl rá is kérdezett: – Ki volt az apám?
– Gyere, kedves János. Mutatnék egy nagyon fontos dolgot –, s karon fogta a letaglózott embert, jelezvén, hogy menniük kell valahova.
János nem tétovázott, kész volt követni a különös alakot, bárhova is viszi. Elindultak, lelépkedtek a verandáról, az idõs úr továbbra is fogta János karját, s ezt az adott helyzetben nem érezte színészkedésnek a fiatalabbik, sõt, nagyon is jólesett neki. Ahogy elhagyták a különös kávézót, Luciano megjegyezte:
– Be kell vallanom, tegnap éjszaka, mikor már alaposan eláztál, s a barátod elment, én voltam, aki ide vonszolt.
Máskor meglepõdött volna János, de e drámai reggelen ez már szinte normálisnak hangzott.
– Itt ültettelek le, s óvtam álmodat, nehogy az éjszaka krampuszai kárt tegyenek benned.
János különösnek tartotta a költõi hasonlatot, de így már értette, miért volt az a benyomása ébredéskor, hogy ez az alak rá figyel, s vár.
– Azonban komoly oka van, hogy ide hoztalak.
Ezen a reggelen már csak komoly dolgok történhetnek – gondolta az ismeretlen hely felé vezetett férfi, míg a másik beszélt.
– Ha elfogadod, jó lenne, ha megnéznénk egy közeli termet, ami apád kilétének kérdésében fontos.
Pár lépes után megérkeztek. Egy közönséges épület elõtt álltak, ajtaja nyitva volt, s látszott, valamiféle kiállítás lehet. Megindultak a bejárat felé. János vezetõje megtorpant a lépcsõkön, s magyarázni kezdett.
– Ez egy fotókiállítás. Régi s új keletû képeket fogunk látni. Légy erõs, a legtöbb fotó a buchenwaldi haláltáborban készült.
János elgyávult, s már korántsem volt benne biztos, hogy be akar menni. De Luciano atyai módon átkarolta, s biztatta, szinte a fülébe súgva:
– Tudom, tudom, nagyon nehéz. Kérlek, gyere!
János félelemmel követte az elõtte haladó öreget, s mialatt bementek a terembe, az idõs úr elmondta, amit még fontosnak tartott.
– Sok fotót fogunk látni. Emberekrõl. Akik a táborban voltak. De nem csak a megkínzott, halálba küldött rabokról. Hanem sok mindenki másról is. Azokról is, akik ott szolgáltak, mint katonák, õrök, pribékek. – Ettõl János még jobban félt. – Meg pár olyat is, akik túlélték azokat a borzalmas éveket meg a háborút, bármiként is voltak jelen a haláltáborban, s késõbbi életükben készült fotókat is láthatunk róluk.
– Õrült kiállítás! – üvöltött fel magában János, de mivel számára életbe vágó kérdés miatt voltak ott, elhatározta, hogy keresztülmegy mindezen.
Vezetõje ránézett, és megkérdezte:
– Elég erõs vagy, hogy végigmenjünk?
Egy bólintás volt a válasz. S már indultak is.
Az elsõ kép rögtön egy csont és bõr, már nem élõ, még nem halott férfi volt, mély üregben sejlõ szemével a semmibe meredt; János abban sem lehetett biztos, lát-e még a férfi, vagy a hályog már rég elvette szeme világát. A már sok helyen, sokféleképp bemutatott borzalmat sugallta az elkapott korabeli pillanat a barnás papíron, mégis, mint mindig, eliszonyodott az újra átgondolt, de felfoghatatlan, mérhetetlen emberi szenvedéstõl. Arra gondolt, hogy a mai világban õ még attól is elkeseredik, ha autóját ellopják, és emiatt kútba esik pár boldognak tervezett nap; vagy mikor a fogorvos gyötri, s az egész hete, hangulata pocsékká válik tõle.
És õ? Ott? – fogalmazta magában a képet nézve. – A rémálomszerû valóságban, mindenét elvesztve, bûzös sebektõl, tetvektõl, férgektõl szenvedve, emberségükbõl kifordult kegyetlen martalócok kénye-kedvének tehetetlenül kiszolgáltatva, az éhhalál végtelennek tûnõ napjaiban, mikor e kínok között már a halál is megváltást jelentene, õ mit érez; mit gondol magáról, az életrõl, a valóságról?
A következõ fotók is hasonlóak voltak: rabok, földöntúli gyötrelmeket sugárzó helyzetekben, arcukon a végtelen szenvedés tükrözõdött, vagy ami még rosszabb, a már mindent feladás. Az egyiken kupacra hányva csontig soványodott tetemek; kifacsarodott karok, lábak meredtek ki a halomból; a tetején groteszk, behorpadt emberi ágyék görbült az ég felé… János szédült, inkább visszafordult volna, de kísérõje szorosabbra fogta karját, és segítségével tovább haladtak.
Megkönnyebbülten szemlélte a következõ képet: egy idõs, kerek képû férfi karosszékben ül, és sötét szemüvegén keresztül tekint az ölében összekulcsolt kezére. Nem bírta ki, hogy ne kérdezzen.
– Õ ki?
– Az egyik túlélõ – kapta a halk választ vezetõjétõl.
– Rab volt vagy gyilkos? – kérdezett nyersen.
– Valószínûleg nem gyilkos, hisz azok legtöbbje nem úszta meg a háború végén –, s meg sem állva, lépkedett tovább Luciano János karját fogva.
Ekkor ismét egy régi, korabeli kép tûnt fel; egy hájas katona vigyorog a szögesdrótok elõtt. János azon gondolkodott, hogy a közlegény mosolya tisztességtelen jellemrõl árulkodik-e, vagy csupán egy hamis, hatásvadász fotó a kiállítás kétes sikere érdekében? Továbbhaladtak, a következõn a barakkok közötti szûk térben három összekuporodott férfit pillantott meg, akik egymásba kapaszkodva rettegtek. Hirtelen a gyermekévei alatt színezett apaképe villant fel benne; de e kiállításon látott arcok egészen más világbelieknek tûntek számára – mégis elemi bánat tört a szívére, soha nem ismert apját végtelenül megsajnálta. Ahogy lassan, de folyamatosan vonultak tovább a paravánok között, János továbbra is a három rettegõ férfi arcát kutatta visszatekintõ szemeivel.
A következõ hullámos szélû barna fotón katonák vidám csoportja sörözött, felemelt karjukkal összeverve korsóikat. Bár üvöltõ volt az ellentét a korábbiakkal összehasonlítva, János mégis megállíthatatlanul sorolta önmagában az enyhítõ feloldás indokait: nem biztos, hogy mindegyik elvetemült gazember volt; õk sem kerülhették el sorsukat, nekik is csak egy életük volt, s még ha nem tettek is semmit a haláltábor borzalmai ellen, mert lehetetlenség lett volna, nem biztos, hogy lelkük mélyén azonosultak mindazzal. Majd az egyik kedves arcot kiragadva közülük arra gondolt: egy férfi, aki máskor apa, de a pokoli évek során Buchenwaldban szolgál kényszerbõl, miként képes ezt az összebékíthetetlen kettõsséget nem észrevenni, magában elfojtani, a vele szemben támasztott követeléseknek megfelelni… s láthatóan fesztelenül sörözni… Saját életét e kivédhetetlen megalkuvással élni? De hát ez a szerencsétlen is csak élni akart! Ilyen áron?
Így haladtak, váltakozva korabeli fotókat, rabokat, pribékeket mutató képeket néztek, meg késõbbi években készülteket, melyekrõl nehéz lehetett volna kitalálni, hogy az idõs emberek a borzalmakat milyen szerepben élték át. Bár vezetõje nem mondta, de János biztos volt benne, a képeken látható emberek közül valamelyik az apja. Hirtelen abban reménykedett, hogy az egyik túlélõ lesz. – Apám él! – hasított belé a gondolat. De ezt máris képtelenségnek tartotta: – Lehetetlen, mert akkor csak adott volna valami jelet magáról életében, s nem kéne e különös alaktól ezen az abszurd reggelen megtudnom az igazságot. Vagy – Vagy merült fel benne a kérdés – nem mert apám még a saját gyereke szemébe se nézni? S most, mielõtt vénen meghal, értem küldte e hírnököt?
Egy órába telt, mire körbeértek, s újra kint álltak a kiállítás elõcsarnokában. János kettõt ha szólt egész idõ alatt. Vezetõje sem volt beszédesebb, míg a fotókat nézték. Az idõs úr ekkor újra karon fogta társát, s intett elõre, hogy térjenek vissza a verandára.
Amíg némán ballagtak visszafelé, a képek újra és újra megjelentek János lelki szemei elõtt, érzéseivel keveredtek, s mindegyiket úgy vizsgálta: Õ volt az apám?