szabokazmer.hu

JOHANNA ÉS MARCO

Johanna a harmincas éveinek közepén járt, mikor Marco visszatért Velencébe hosszú, távoli útjáról. E fiatal férfi a húszas éveit éppen maga mögött hagyta, erõs és jóképû volt, s ész dolgában is jól állt. Marco ifjúként hagyta el Velencét, jóval több mint tíz évvel korábban, mikor szüleit elvesztve megárvult, s nagybátyja segítségével egy akkor kifutó kereskedõhajón kapott munkát.

Visszatérve sem lett gazdag, de koldulni nem volt kénytelen, mivel tengerentúli idegen országokban, egy másik földrészen s gyakorta az óceánok végtelen világában töltött évei során mindig kitartóan tette a dolgát. Így tarisznyájában volt valamennyi pénz a Velencében újra kezdett napokra, s mellette bõségesen hozott haza élményeket is, történeteket, kalandok emlékeit, a velenceiek többsége által soha nem látott vagy tapasztalt országokból.
Marco nagybátyja idõközben elhunyt már, s mivel az öreg nem volt valami bölcs ember, s életét ennek megfelelõen elég kuszán tengette, kevéske vagyonát unokaöccse hazatérése elõtt rég elárverezték, s szétosztották a hitelezõk között. Marco ismét saját magára volt utalva Velence nyüzsgõ városában. A zsidó negyedben, amely rég eltûnt szülõi házának is helyet adott, bérelt egy szûkös szobát, melyben szerényen berendezkedett. Ismerõse alig volt, kivéve azt a pár negyedbeli öregembert, akik szüleivel és bohém nagybátyjával voltak kapcsolatban. Barátja is egy-kettõ akadt csupán, õk is inkább a gyerekkori megkopott élményekbõl adódóan, nem mély és komoly kötõdések voltak.
Viszont jó megjelenése és a távoli országokból hozott színes élményei miatt egyre többen keresték társaságát. Marco ügyes mesemondó volt; szívesen ecsetelte különös történeteit az indusok földjérõl, titokzatos szigetek világáról, színes emberekrõl, néha még harcokról is, no meg közkedvelten a szerelemrõl. Elõször a zsidó negyed szerény borkimérésében töltött hosszú órákat újdonsült ismerõsökkel, oda betérõ vendégekkel, akik szûnni nem akaró csodálattal hallgatták történeteit. Egy kancsó bort a hallgatóság mindig fizetett, miközben õ az érdekfeszítõ kalandjait színezte, szemébe hulló hollófekete haját hátra-hátravetve. Néhány héttel késõbb a távoli világokból visszatért fiatalember történetei az emberek napi életének részévé váltak Velencének ebben az elzárt negyedében. A kocsma hallgatósága fizette Marco ételét és italát, sõt, volt, hogy cipész ingyen adott neki lábbelit a mesék jussaként. Marco tehát egyszerûen, de vígan élte napjait a zsidó negyedben, pénzét lassan költve.
Majd amikor már máshol is híre ment Marco különös történeteinek, megesett, hogy az elõkelõbb negyed tekintélyes emberei is meghívták társaságukba, hogy õk is élvezhessék a színes s tanulságos meséket. Persze, Marco ekkor már a saját képzeletével is kiegészítette a mondókáit, hogy a hallgatósága számára még ámulatosabbá tegye õket, és ez fokozatosan növelte ázsióját Velence kíváncsi népsége szemében. Odáig jutott, hogy Marco a kanálisok városának elsõszámú szórakoztató történetmesélõjévé vált.
Így tengette napjait, nem bánva, sõt élvezve munkanélküli könnyed életét, s mind több elõkelõ emberrel ismerkedett meg, és azok rendezvényein is egyre népszerûbb vendégként szerepelt. Persze nem mint közéjük tartozó, csupán mint érdekes s csábítóan jóképû fiatalember, akinek históriáit falták hölgyek és urak.
Egy tavaszi reggelen, mikor ritka alkalomként nem volt meghívása se ebédre, se vacsorára, magában bóklászott a sikátorokban, s bár étel készítésén egyáltalán nem is törte a fejét, mégis a Nagy Kanális partján lévõ oszlopos halpiacra tévedt. A piac szélénél ilyenkor, kora délelõtt, tömegesen himbálóztak egymást taszigálva mindenféle csónakok a szutykos vízben. Marco a vásárlókat utánozva mustrálgatni kezdte a tenger ezernyi herkentyûjét, a fekete és barázdált kagylókat a vödrökben, tálakban, a kalamárik mállós kupacait, a kicsiny rákocskák tömkelegét s az ínycsiklandozó termetesebbeket, ahogy meresztették hosszú csápjaikat és bajszukat. Elnézelõdött a hangoskodó árusoknál, a kisebb halak számtalan halma mellett, no meg az ezüstösen csillogó nagyobbaknál. Az ijesztõ külsõvel megáldott vöröses ördöghalnak még az árára is rákérdezett. Persze, egy lõdörgõ s kissé éhes ember figyelmét legjobban a hatalmas kardhal és a körülötte fennhangon serénykedõ árusa keltette fel, miként drága pénzért egyre nagyobb szeleteket hasított ki belõle a falánk velencei polgárok asztalára. A halpiac szokásos bûze nem zavarta, s õt mint itt született embert az sem, mikor halpikkelytõl hemzsegõ tengeri moszatokat összegyûjtött pocsolyába lépett. Az áruk mellett érdeklõdve figyelte az egyszerû embereket is, a vevõk aggodalmaskodó kérdéseit, az árusok játékos, figyelemfelkeltõ kiáltásait, serénykedését, de valójában üres színjátékát. A pultok és emberek sorai között egyszer csak egy elõkelõ, hosszú, bordó ruhát viselõ, nála idõsebb gyönyörû nõre lett figyelmes. A halpiac egyik sarkát határozottan szemmel tartó hölgy senkirõl sem véve tudomást haladt a célja felé. Marco követte tekintetével a nõt, sudár alakját, fiatalos vonulását, leomló, vállig érõ, gesztenyebarna, hullámos, üde haját, s mikor úgy adódott, igézõ hatalmas szemeit, arcának kellemes, szépséges vonalait. Marcónak egybõl megtetszett a nõ. Látott korábban rengeteg szép nõt, itt is, Velencében, a dalmát partokon is, arabok kendõvel eltakart fiatal szûz lányait, no meg a szentföld kurtizánjait és Afrika gyöngyszemeit, de éppúgy a távoli India buja szépségeit, eldugott szigetek könnyedén szerelmeskedõ nõit, Ázsia törékeny, kuncogva incselkedõ leányait, s nem eggyel szerelmi viszonya is volt távol a pápa hatalmától. De ez a bordó ruhát viselõ nõ valami más volt. Sugárzott belõle a nõiesség, talán minden férfiban vágyat ébresztve. Marco csellengõ napja egy pillanat alatt fordulatot vett. Ekkor látta meg elõször életében a nõt, Johannát, aki talán életében elõször jött a halpiacra.