Main menu:
BELEOLVASÓ
Mentem tovább, még mindig csak befelé, szép kis kertek között az egyik fedett folyosón, míg elértem a következő épületet. Falait szellősen kitámasztott billenőablakok tagolták, nem úgy, mint az előzőnek. Bent csendes, tágas tér fogadott, melyet egyáltalán nem zsúfoltak tele kegytárgyakkal, maszkokkal vagy ijesztő szobrokkal. Közepén szinte semmit nem találtam, csupán három hosszú, a falakkal párhuzamosan elhelyezett padot, a szemközti oldalnál pár virág díszelgett, egészen szerényen, főleg a nemrég elhagyott túlzott pompához képest; meg egy-két keskeny füstölő árasztott alig érezhető finom illatot a megbúvó fali díszek kelyheiből. A padokkal szemben lévő falakra függesztett régi fatáblákon festett jeleneteket vettem észre. A bejárattól nem messze, ahol éppen álltam, a magasban lévő táblán a következőket tudtam kivenni: egy csoport nő táncol, néhányan ünnepélyesen figyelik őket, a háttérben pedig oszlopcsarnok vagy palota látszott.
Egészen belemerültem a nézelődésbe, és amúgy is kellemes érzéssel töltött el ez a csend és nyugalom, így továbbra is a festett jeleneteket követve léptem a sorban másodikhoz. Különös kép fogadott: egy kocsi vagy fogat áll középen, előtte három figurával, az egyik aggastyán, a második már fekszik, karjait a kocsi felé emeli, a harmadik is a földön, de egészen egyenesen, mereven.
Tovább léptem, és a következőn nagyon egyszerű jelenetet találtam: egy lobogó hajú fiatal férfi vágtat a lován, az előtte lévő erdő felé. A negyediken egy lótuszülésben lévő férfit láttam, akinek kilógtak a bordái. Fura mód, az jutott eszembe, ez az ember biztosan nem ébredt fel soha úgy, mint én a kígyólakomámat követően.
A sorban következő kopottas kép semmit nem mondott nekem, csak annyit láttam: egy folyóparton eszik valaki. Sétáltam tovább, ahol megint csak a lótuszülésben ülő jógi fogadott a képen, és mögötte egy hatalmas, kiterebélyesedett fa. A következőn is hasonló volt: ugyanez a figura ül, de körülötte sok kicsi ember telepedett le egy erdőben, és őt hallgatják. Ezzel lassan körbe is jártam a termet, és az utolsó képen egy nagy, jobb oldalán fekvő alakot láttam, nyugodt mosollyal az arcán. Meg is állapítottam magamban: ez Buddha lesz, ezt a pózt és az ülő figurát is ismerem. Ahogy ideértem, vettem észre a valamelyest díszített résznél, a közismerten híres Buddha-szobrot. Nem azt a pocakost, amelyik vígnak és felszabadultnak látszik, hanem azt, amelyik mély nyugalmat áraszt magából. Szabályos elmélkedő helyzetében ül, és, ha tekintete fel is oldódott ebben az állapotában, mégis magával ragadóan hat a szemlélőre. Ez már egyértelműen beigazolta gyanúmat, amit a képeknél is gondoltam, hogy buddhista szentélyben vagyok.
Ez nagyon megzavart. Nem értettem az egészet – milyen pagodában is vagyok? Mert a Buddha-szobrot ebben a teremben határozottan felismertem, ehhez nem férhetett kétség, de a korábbi rémes maszkok és faragványok, meg az épületeket díszítő sárkányok láttán egészen másra gondoltam.
Értetlenül forgolódtam, hogy jobban megnézzem, hova keveredtem, egyben a tágas ajtón kifelé is tekingetve, ahonnan jöttem. Közben egy, az ázsiaiakra oly jellemző mosolyú öreg férfit vettem észre a közelemben, ki szemei helyett hunyorított ráncokat mutatott felém, de azokkal leplezetlenül engem figyelt. …