szabokazmer.hu

VILÁGNÉZETEK BOLTJA

A bolt homályos világában számtalan beugró, zug meg õket összekötõ követhetetlen lépcsõjárat szédítette Johannuszt. Az útvesztõk kövezetén kisebb-nagyobb ládák, a falakon képek, jelek, a polcok rekeszeiben dobozkák, hengerek, melyek a különbözõ árukat rejtették. Némelyiken megkopott dísz, vagy éppen egy szobrocska, egy szimbólum, meg egyebek.

– Jézus! – csusszant ki a száján.
–Az is van! – mondta egykedvûen a boltos –, de akkor ahhoz a csicsás falhoz menjünk, ne ebbe a büdös részbe.
Felismerve vezetõje szándékát, Johannusz gyorsan megragadta a már fordulni készülõ kalmár köpenyét:
– Nem, nem, maradjunk csak ennél! Ahogy mondtam, materialista világnézetet kérek.
– Ahogy tetszik – fordult vissza a másik, majd ismét kérdezte –, na, de milyet?
Johannusz kénytelen-kelletlen beismerte szorult helyzetét.
– Így nem tudom megmondani. Azt hittem, abból csak egyféle van. Mit gondol, tisztelt boltos úr, melyik lenne nekem jó?
– Azt én nem tudhatom. Maga a vevõ. A törvény magára is vonatkozik – mondta színjátékoshoz illõen, miközben sunyi pillantással szemét a mennyezetre vetette.
– Kérem, segítsen! – kérlelte Johannusz.
– Oh!– kezdett nyájaskodni a boltos –, talán még jó barátok is lehetünk mi ketten.
– Nekem még nincs barátom – vallotta be a halandó.
– Majd lesz – nyugtatta meg az öreg.
Így álltak ott, egymás felé fordulva, a védtelen emberke s a magabiztos árus. Aztán ismét az utóbbi szólalt meg, megtörve a csendet.
– Van Hérakleitosz – s a világnézetek boltosa az arca elé emelt egy tenyerén tartott antik ládikát, majd fennhangon idézni kezdett: – „Ezt a kozmoszt itt, mely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember, nem alkotta senki, hanem volt mindig és van és lesz örökké élõ tûz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre” –, majd hozzátette: – Kissé homályos, nehéz befogadni. Nem is olcsó. Apropó, hány talentuma van?
– Hány? Eh, három – válaszolt õszintén Johannusz.
– Nem sok – húzta fel ajkát a másik, s kiviláglottak hatalmas sárgás lófogai –, de nem is kevés –, majd barátilag megveregette embere vállát, s folytatta: – találunk valamit, ami a maga talentumához illik, csak nyugi. Szóval, Hérakleitosz, mond ez önnek valamit?
– Görög – jött a válasz gyorsan, majd szünet következett.
– Az – helyeselt a köpönyeges, majd visszatéve az ókori ládikát, átnyúlt egy újabbért, amelyik egy sorral lejjebb volt. – Van itt dialektikus materializmus is, bõven belefér három talentumba.
És mivel nem jött egybõl válasz, megint csak õ folytatta:
– Ha ezt viszi, adhatok mellé ajándékba egy piros kis könyvecskét is.
– Az nem kell! – kiáltott fel hirtelen indulattal az ember, valami rejtélyes megérzéstõl vezetve.
– Hm, pedig ügyes kis világnézet, mondhatom, a maguk istenéért sem adnák fel egykönnyen. De ha nem, hát nem.
S máris nyúlt tovább a szolgálatkész boltos.
– Laplace emészthetõ? Galilei, Newton, ez csak tetszik?
– Igen – rikkantott fel örömében Johannusz –, ez az, ez az én világom!
– Hát persze, bolond, akinek nem tetszik. Micsoda remekmû! Amit fogok és látok, az van. S minden a helyén! Ha ide teszem, itt van, ha oda, ott van. Semmi hókuszpókusz, vagy ostoba hiedelem. Kristálytiszta igazság. Átlátható, megtanulható, érthetõ. Kiismerem a világot, ki is tudom elõre számítani. Ennek köszönhetõen ível a híd, magasodnak a tornyok, zakatol a gép, átszeljük az óceánokat – karjait az égnek emelve egészen belelovalta magát az árus –, eljutunk a Holdra is. Megértjük a betegségeket, termelünk s zabálunk, a természetet leigázzuk, nekünk dolgozik minden, mert értjük s uraljuk. Fenséges, barátom, tudtam, hogy maga nem teljesen kezdõ. Higgye el, nekem sem könnyû itten, a sok mosolyogni való babonát keresõk tömege mellett oly ritka, hogy végre egy racionális elvárásokkal bíró elmét sodor ide a szél.
Johannusz fellélegzett, s ajkai visszatarthatatlanul mosolyra húzódtak. A boltos lekapta a szabályos kocka alakú dobozba zárt világnézetet, melyen még egy nyíl is mutatta: itt nyílik.
Az ember megkönnyebbült, hogy nem is annyira ördöngös kiválasztani a nézetét. Szemét végigfuttatta a polcokon, honnét kapja a sajátját. Az üresen maradt hely szomszédságában ott díszelgett a többi portéka: Marxizmus, Leninizmus, Sztálinizmus, Néphatalom, Tudományos szocializmus. Bár igazából fogalma sem volt, mit is rejtenek magukban e címkék mögötti világszemléletek, önmagának helyeselt, hogy õ a józan ész mellett döntött, s magabiztosan bólogatott. Szeme mégis megakadt egy szerény díszítésû csomag érthetetlen címkéjén – Gulyásszocializmus johákosan –, és tétován kezébe vette.
– Ne turkáljon! – förmedt rá a boltos.
Az ember azon nyomban visszatette a csomagocskát – majd megszeppentségét leküzdve, megkérdezte az öreget:
– Mi az, hogy gulyásszocializmus… johákosan?
– Szakácskönyv szellemi proletároknak – kapta a gyors választ –, hogy mit lehet kifõzni a materializmusból.
– És finomat? – kérdezte a mindent tudni akaró emberlélek.
– Kedves úr, ne ereszkedjünk le a vásári szintre! Azt hittem, maga komoly ember.
Johannusz e szavak hallatán megköszörülte torkát, és tudálékos arccal elfordult a polctól, miközben a boltos folytatta:
– Megkapja tõlem mindennek az alapját – emelte magasba a kiválasztott világnézetet –, és aztán az életben a valóságból azt fõzhet ki magának az eszével, amit csak akar. Az ilyesféle egyszerû szakácskönyvek – biggyesztette az öreg az ajkát Johák csomagja felé – azoknak adnak receptet, akik nem tudnak ésszel fõzni.
S karonfogva kikalauzolta vásárlóját a sötétbõl, vissza a pulthoz. Emberünk körbepillantott az egész zegzugos épületben, miközben engedelmesen követte vezetõjét. Elámult. Minden telis-tele világnézetekkel, melyeket mindenféle dobozok, tartályok, szelencék rejtenek. Ott sorakoztak a Teológiák s filozófiák címke alatt a hatalmas poros hengerek: Szent Ágoston, Albertus Magnus, Tamás, Spinoza, Hume, Leibniz, Descartes, Hegel, Schopenhauer, Nietzsche s számtalan egyéb névtáblával. Olyan volt, mint egy temetõ, ahol halott szemléletek reméltek az örökkévalóságig, hogy egyszer valaki õket választja, és akkor egy emberöltõ erejéig ismét élhetnének hordozójuk által. Máshol a Keresztény vallások vártak a feltámadásra. Kapujuk mögött mély helyiség sejlett fel, benne jól elkülönülõ polcok: naiv, megszállott, vakbuzgó, ortodox, anglikán, katolikus, kálvinista, baptista, evangélikus, mormon és még ki tudja miféle címkékkel. Fent, egészen magasan, még nagyobb tér tárulkozott ki, íves bejárata felett mázolt felirattal: Buddhizmus. Itt ezrével sorakoztak a különbözõ nézetek hengerekre felvésve. Volt ott másik helyiség is, a Kiválasztottaknak felirattal; emberünk csak azt látta, hogy öreg tekercsek porosodnak benne. Majd tekintete átsiklott a Muzulmán vallást hirdetõ részen, s a belsõ tér egyik hatalmas falán megakadt a szeme egy fura néven: Zarathusztra. – Az meg mi a fene? – kérdezte magában, s kissé zavarta, hogy a Hindu hitvilág feliratot szinte észre sem vette korábban. Szívesen keresgélt volna viszont – persze csak a tudományos érdeklõdés miatt – az õsi indián legendák s mitikus hiedelmek részlegnél. Meglátott két fura dobozt is, az egyiken a teliholddal és rajta félig lefordult cédulán Ezüstnyúl, szerelemhívõknek felirattal; a másikon meg a napkorong díszelgett, Általános hívõknek megjegyzéssel. Sebtében rákérdezett a boltosnál e két portékára:
– Hát ezek?
– Csecsebecsék – volt a kurta válasz.
Ekkor Johannusz szemét magára vonzotta egy élein csavaros ébenfa faragványokkal, oldalán velencei karneváli maszkokkal, tetején színes üveggyümölcsökkel és egy kecses gondolával díszített aranyszegélyû míves lá dika.
– Azt a! – lelkesült fennen, majd visszatartva a boltost, érdeklõdve faggatta: – Mit rejt magában ez a remekmû?
– Óh, csak nem a hedonizmusra fáj a foga? – mosolygott rá a vén kufár.
– Eh… nem fáj. Csak sokkal szebb, mint a többi. Sok talentumba kerül?
A világnézetárus pár pillanatig vizslatta vevõjét, majd biztatóan szólt.
–Talán a legolcsóbb. De én nem csapom be, jó ember. Nem kell ezért külön fizetnie. Kisütheti a sajátjából is.
És a boltos már-már húzta maga után kifelé, így Johannusz alig tudta felismerni azt a számtalan egyéb tartályt, melyek feliratain egyik-másik név sejtetett vele valamit. De mind közül talán Platón vaskos köteteinek látványa imponált neki legjobban. Majd utoljára egy szobrot pillantott meg, s kibetûzve az ódon görög feliratot, felkiáltott:
– Nem Szókratész az ott középen?
– De igen. Csakhogy õ nem a maga embere, mert hisz istenben. Még akkor is hitt, mikor istentagadás miatt halálos vádiratot írtatok ellene.
– Írtatok? – ismételte a szót értetlenül az ember. – Ki írta?
– Ki, ki? Aki tud írni. A Logográphosz – hangzott a válasz, majd az eladó színlelt udvariassággal, de ellenkezést nem tûrõen kivezette az embert a világosra.
Ismét a pult két oldalán álltak, szemben egymással. A boltos megnyugtatóan megjegyezte:
– Jót választott, kedves úr, hagyjuk a múltat. Kössük meg az üzletet! – s tolt egyet az almán a vevõ felé –, cégünk ajándéka, harapjon csak bele!