szabokazmer.hu

Ekkor már nem mondhattam magam gyereknek, négy egyetemi évvel a hátam mögött, és éppen csak hazaérkezvén az ötödik kezdésére; mégis, eddigi leghosszabb távollétem után – no meg a sok állomáson töltött éjszakától elcsigázottan – egyre jobban kívántam

egy ilyen apai kényeztetést, hogy kényelmesen, autóval tehessem meg a nyár utolsó pár száz kilométerét, a visszatérõ végállomásig, az otthoni ágyamig.
A vonat közben megállt, az emberek szedelõzködtek. Nekünk nem jelentett nehézséget a kevés holmink, mert mind kiettük az út elején még keservesen nehéz hátizsákunkból a sok konzervet. Könnyedén kaptuk fel a hátunkra horpadtan a csõvázasokat. A peronon haladtunk, és bár lepleztem, de szememmel kerestem a kijáratnál gondolt apámat. Kornél elõvett egy cigarettát, de ugyanazzal a mozdulattal vissza is tette, mondván:
- Nem gyújtok rá, mert apád nem szereti. Fogadjunk, hogy itt lesz!
- Mondtam, hogy nem lesz itt, nem is biztos, hogy tudja, mikor érkezem pontosan.
De a határozottnak tûnõ ellenkezés mögött továbbra is apámat kerestem. Lassan kiértünk a peron végére. Apámat nem láttam. Most már leplezetlenül õ utána kutattam, és többször is körbefordultam. Hirtelen, nem is tudom miért, talán már annyira beletette a fülembe a bogarat a barátom, hogy a csomagomtól megszabadultam, gondolván, így könnyebben megtalálom a rám váró apámat. De Kornél, miután rágyújtott cigarettájára, homlokát ráncolva beleszívott, s csak annyit kérdezett:
- Most mi van? Miért tanyázol itt le?
Zavaromban újra felkaptam a hátizsákomat, és ugyan visszafelé nézegettem, de elindultunk az aluljárók irányába. Kornél kikereste, mikor és honnan megy a vonata. Az övé a Nyugatiból negyven percen belül. Az enyém a Délibõl, jó négy óra múlva.
Idõközben teljesen besötétedett. Kerestem egy telefonfülkét, hogy hazatelefonáljak. Ez gyorsan ment. Vártam már, hogy a családommal beszéljek a visszaérkezésem örömére. Pár csöngetést követõen a nõvérem vette fel a kagylót, és én jókedvûen, lelkesen mondtam:
- Hello, én vagyok, Ákos, megjöttem, jól vagytok?
De a nõvérem a válaszával kivárt egy pillanatra, ami valóban nem tartott tovább pár másodpercnél, mégis megdermesztette bennem a lelket. Majd az enyémmel ellentétesen, jól kivehetõen nyomott hangon szólt:
- Szia. Apánk nagyon beteg.
- Mi van vele? – vágtam a szavába.
- Hosszú volna telefonon elmondani. Meg kellett operálni, daganat miatt. Bár az életveszélyen már túl van, de hetekig arra készültünk, hogy meghal, amíg te távol voltál. Jelenleg szinte teljesen magatehetetlenül és öntudattalanul fekszik. Az agya elment a kritikus hetek alatt, úgy néz ki, örökre.
Egy-két további részletet mondott még, amire képtelen voltam figyelni. Nem tudtam értelmeset kérdezni, csak annyit:
- Hol fekszik?
- A sebészeten.
- Ti hogy vagytok?
- Megvagyunk.Gyere haza.
- Jövök – és a fémes zsinórú telefonkagylót óvatosan visszatettem a helyére.
Egy pillanatig még szótlanul álltam, majd Kornél barátom, ki mellettem szívta a cigarettáját, látta, hogy valami nincs rendben, aggódó hangon kérdezte:
- Mi történt nálatok?
De hirtelenjében nem tudtam válaszolni, csak hátamat a szutykos falnak vetettem, így csúsztam le guggoló helyzetbe, és arcomat két tenyerembe temetve zokogni kezdtem. E hirtelen rám szakadt helyzetben a legrosszabb kép, ami mindent elhomályosított, hogy apám, egy tudata vesztett tehetetlen emberré lett. Éppen õ, ki a külcsínre nem sokat adott, ellenben a szellemi javak terén oly élvezettel és tetszetõsen csillogtatta a mérhetetlen tudását. Az a lenyûgözõ ismeret, ami fiatal korától felhalmozódott benne, mint egy élõ lexikonban, soha ki nem apadt, az adta az õ lényegét és léte értelmét. Aki az olasz drámákat, és Anatole France-ot is eredetiben olvasta, aki a vasárnapi ebédnél Berzsenyit idézett, de a természettudományok adták a tényleges szakmáját, és az egyetem legkedveltebb elõadójaként volt híres; ez a szellem semmivé vált, és maradt egy gazdátlan test helyette. Bõgtem, mint egy igazi gyerek…