szabokazmer.hu

Sejtettem, hogy itt áll már egy teherautó a kórház udvarán. Mekkora tömeg verõdött össze körülötte! Fejüket elõrehajtó, bámészkodó fekete árnyak, odébb kendõbe bugyolált fejû alakok gyerekekkel a karjukban. Honnan jönnek ezek az emberek, tíz után? Se autójuk, se biciklijük, csak megjelennek a sötétbõl, majd késõbb

eltûnnek egyenként. Dr Hicks intézkedik már. Nyilván neki sem szóltak, õ is magától jött elõ a zajra.
- Hello, hogy van? – üdvözlöm.
- Jól. És ön? Mr. Tavasz, megjött az elsõ teherautó, még rajta vannak a sérültek. Nem tudom pontosan hányan, a telefonba azt mondták, húsz körül. Kiürítettük a maláriapavilon egy részét, õk átmentek a fertõzõre. Így van ott hét férfi ágy meg három nõi. A sebészeten is volt két férfi és egy nõi. A többiek a gyerekosztályra kerülhetnek. Pár gyereket átvittünk a belgyógyászatra. Nõvéreket nem sikerült hívnom, csak akik bejöttek dolgozni, azokat tudjuk használni, infúzió van. Vér csak minimális.
Megint megkímélte az én sebészetemet attól, hogy azt dúlják fel. Kiváltságos vagyok nála, a vak is látja.
- Az elsõ éjszaka után felszabadítok néhány ágyat a sebészeten, és értelemszerûen odakerülnek a sérültek – válaszolom neki.
- Ahogy gondolja.
- Hol van Martin, nem látta?
- Eltûnt. Valószínûleg bement hétvégére Tangába a bátyjához. Dr. Kiangó itt van, õ segíthet, ha a mûtõben kell.
Kiangó? Szinte még gyerek. Akárcsak én, mikor kezdtem az egyetem után; annak is több mint tíz éve. Vele aztán kint vagyok a vízbõl.
- Hadd nézzem õket elõbb – mondom.
Sok a bámészkodó. Kevés a segítõ. A sötétben magam sem tudom kivenni ki a személyzet, és kik azok, akik a beláthatatlan bozótosból özönlöttek ide a látványosság kedvéért. Egy férfi, feltehetõleg az egyik beteghordónk, már fenn ül a teherautó szélén, várja, mitévõ legyen. Felugrom, belekapaszkodok a plató fakorlátjába, rálépek a sárhányóra, húzom felfelé magam. Megcsúszik a cipõm, nekiesek a teherautó oldalának, kellemetlenül meghúzódik a két kapaszkodó karom, ocsmányul káromkodok magyarul, majd végre fenn vagyok. Megismerem a mi beteghordónkat, kicsit együgyû. Most is vigyorog, látom, amint csillog a fényes arca a sötétben. Nem köszön.
A platón keresztbe-kasul fekszenek az emberek. Megcsapja az orromat a bûz: olaj szag, égett is hever közöttük, ez a szag össze nem keverhetõ semmivel, meg a véres, koszos ruha szagát is érezni. Néhány halkan nyöszörög. Egyikük a sarokban ül elkülönülve. Nyilván õ van a legjobban, és ki tudott mászni a többi közül. Kérek egy lámpát, és végigpásztázok rajtuk.
Mint egy szétbombázott lövészárokban, úgy hevernek szanaszét. Az egyik felém fordítja a fejét, belenéz a fénybe. Megszámolom, tizenegyen vannak. Férfiak mind, ahogy látom a sötétben. Lent megérkeztek a gurulós hordágyak; mind a kettõ. Meg pár vászonhordágy, hatalmas botokkal kétoldalt. Megkérem: nyissák le a hátsó támlapot. Most többet látok. A platón lévõ emberek közül is akad, aki felemeli karját, és elkezd jajgatni. Kiadom az ukázt: mindenkit, egyenként leadogatni, egyelõre csak a hordágyakra, és mondom majd, kit hova.
- A halottakat is? – kérdi az egyik segéd.
- Igen! Mindenkit – utasítom õket.
- A halottakat minek?
Nem is válaszolok. Csak mutatom, itt szeretném õket látni. Felmászik a többi segéd is, és nagy nehezen elkezdik válogatni a nyöszörgõ, véres sérülteket. Leugrom a teherautóról, és figyelem, ahogy adják le az elsõt: keservesen feljajdul, és egészen természetellenesen kicsavarodik a bal karja a háta mögé. Oda akarok kapni, hogy tartsam a törött kart, de az idõs angol lady megelõz, azt sem bánva, hogy ruhájára végigcsorog fentrõl a vér. Rákerül az elsõ a hordágyra, dr. Hicks ráakaszt egy egyes számot, végigtapogatom gyorsan, közben leérkezik a második. Felírom magamnak: egyes, felkar, gyerek oszt. …