szabokazmer.hu

Jó érzéssel töltött el azokban az években, hogy szerettem, ami a mindennapi dolgom, és adódott is mit tennem; igaz, én kerestem a lehetõségét. Csak türelmetlen voltam! Mit jelent ez? Nem egyszerû meghatározni magamnak sem. De azt biztosan láttam már akkor

is: ott a Duna partján eljön egy határ, ami korlátot fog jelenteni a számomra. Már pedig azt szerettem azokban az években a legjobban, hogy fejlõdtem. Ez tényleg fontos volt, innen nézve is, még ha ott és akkor, a fejlõdés célját valójában köztes dolgokban véltem látni. De a mozgató ereje már hatott rám: a teljességre törekedtem; bár igaz, mindezt a sebészeten belül.

- Hamar belekóstoltam a szépségébe.

Igen, emlékszem sok esetemre és kedves betegekre. Az egyik idõs hölgybeteg mennyire meglepett az érzelmeivel! Mély nyomokat hagyott bennem az a délután.

A tûzõ nyári napon teniszezek a poros salakon a fõnökömmel. Magamban zsörtölõdöm ezzel a szívós sivatagi rókával, a teniszpályán meg küzdök vele: – Ez is megjárta Afrikát, évekig dolgozott a Szaharában. Mi ez neki, egy kis tenisz a nyári napon? Nem adja fel a piszok. Csak küzd. Még vezet is. Pedig nem mai gyerek. Ni, hogy fut az Öreg Fûcsomó! Ezt nem láttam még az osztályon, hogy szaladt volna.
Ütjük-vágjuk a labdát, nyeljük a salakot. Én már mennék inkább szódát inni, de azt mégsem engedhetem meg, hogy szégyenszemre feladom a nálam húsz évvel idõsebb fõnökömmel szemben. Küzdünk.
Egyszer csak, váratlanul, egy idõs hölgy közelít a pálya felé. Csak pillanatokra látom õt a játék hevében, ahogy egyre felénk tart. A nyári napon szembeötlõ a színes mintás könnyû ruhája. Megáll a pályánk mellett, de nem ül le a piros támlás padra. Szótlanul vár, és egyértelmûen engem néz.
– Na végre! – a „fõttorvos” kisuhintotta a labdát a saját háta mögé, a kerítésen túlra. Kis pihenõ.
Az idõs hölgy továbbra is engem néz. Teszek pár lépést félé. Köszöntöm:
- Szép jó napot. Kit tetszik keresni, segíthetek?
- Nem keresek senkit. Megtaláltam. A kórházban mondták, itt teniszezik, doktor úr. Nem ismer meg?
- Jaj, dehogynem! Hogy tetszik lenni? Nem udvariasságból mondom, tényleg megváltozott asszonyom, nagyon jól néz ki.
- Persze, más itt, nyáron, a szabadban, és nem a téli kórteremben, betegen.
- Ennek igazán örülök. Minden rendben van?
- Igen. Csak újra akartam látni az én kedves doktoromat. Nagyon sokat gondoltam magára. A kórházban is, meg már otthon is.
- Ez igazán kedves.
- Tudja, én nagyon beteg voltam.
- Hát, ha valakik tudják, akkor mi igen.
- Én már meg is akartam halni. És, ne is mondjon semmit, tudom, ez majdnem bekövetkezett.
- Igen. Egyszer nagy volt a baj.
- Most már nyugodtan beszélhet elõttem is. Csak mondjuk ki: félig meg is haltam, a mûtét utáni órákban.
- Ööö, tudja…
- Tudom. Én akkor egy kicsit már el is mentem. De visszakerültem. Most itt vagyok. Maga hozott vissza. Újra élek. És ennek örülök. Akkor is, ha már egyáltalán nem félek, hogy mikor majd eljön az idõm, akkor végleg el kell mennem. Csak még egyszer akartam az én doktoromat látni, és megköszönni mindent, most már, mint nem beteg. A maga szíve végtelen, tudja? Ez nagyon fontos a betegeknek; mégis, ezt csak azok ismerik fel igazán, akik megsejtették egy másik valóság tisztaságát.
- Igazán kedves…
- Sok jó orvos van, magánál talán még sikeresebbek is, de önbõl más is sugárzik. Csak azt akartam mondani, ne hagyja ezt elveszni. Soha, drága doktorom.
- Köszönöm, igazán…
- Írtam egy rövid levelet magának. Itt hagyom a padon. Mikor ideje engedi, olvassa el. És õrizze meg a gondolataiban. Viszontlátásra.
- Nagyon szépen köszönöm, és…
De már el is ment nyugodt járásával, ahogyan jött is. Kezembe veszem a boríték nélküli levelet: kockás lapra vetett, ferde ceruzaírás. Nem hosszú, egy negyedlapnyi. Hálás köszönettel kezdõdik, majd pár szó az orvosi hivatás szépségérõl, ahogy egy beteg megéli. Az utolsó sor után egy mondat áll a lap közepén:

„Ne hagyja, soha, hogy az álmai eltérüljenek, mindig az a végtelen szíve vezesse!”

Mozdulatlanul tartom e levelet a kezemben…