szabokazmer.hu


Go to content

Duna menti kisváros

BELEOLVASÓ

Jó érzéssel töltött el azokban az években, hogy szerettem, ami a mindennapi dolgom, és adódott is mit tennem; igaz, én kerestem a lehetőségét. Csak türelmetlen voltam! Mit jelent ez? Nem egyszerű meghatározni magamnak sem. De azt biztosan láttam már akkor

is: ott a Duna partján eljön egy határ, ami korlátot fog jelenteni a számomra. Már pedig azt szerettem azokban az években a legjobban, hogy fejlődtem. Ez tényleg fontos volt, innen nézve is, még ha ott és akkor, a fejlődés célját valójában köztes dolgokban véltem látni. De a mozgató ereje már hatott rám: a teljességre törekedtem; bár igaz, mindezt a sebészeten belül.

- Hamar belekóstoltam a szépségébe.


Igen, emlékszem sok esetemre és kedves betegekre. Az egyik idős hölgybeteg mennyire meglepett az érzelmeivel! Mély nyomokat hagyott bennem az a délután.

A tűző nyári napon teniszezek a poros salakon a főnökömmel. Magamban zsörtölődöm ezzel a szívós sivatagi rókával, a teniszpályán meg küzdök vele: – Ez is megjárta Afrikát, évekig dolgozott a Szaharában. Mi ez neki, egy kis tenisz a nyári napon? Nem adja fel a piszok. Csak küzd. Még vezet is. Pedig nem mai gyerek. Ni, hogy fut az Öreg Fűcsomó! Ezt nem láttam még az osztályon, hogy szaladt volna.
Ütjük-vágjuk a labdát, nyeljük a salakot. Én már mennék inkább szódát inni, de azt mégsem engedhetem meg, hogy szégyenszemre feladom a nálam húsz évvel idősebb főnökömmel szemben. Küzdünk.
Egyszer csak, váratlanul, egy idős hölgy közelít a pálya felé. Csak pillanatokra látom őt a játék hevében, ahogy egyre felénk tart. A nyári napon szembeötlő a színes mintás könnyű ruhája. Megáll a pályánk mellett, de nem ül le a piros támlás padra. Szótlanul vár, és egyértelműen engem néz.
– Na végre! – a „főttorvos” kisuhintotta a labdát a saját háta mögé, a kerítésen túlra. Kis pihenő.
Az idős hölgy továbbra is engem néz. Teszek pár lépést félé. Köszöntöm:
- Szép jó napot. Kit tetszik keresni, segíthetek?
- Nem keresek senkit. Megtaláltam. A kórházban mondták, itt teniszezik, doktor úr. Nem ismer meg?
- Jaj, dehogynem! Hogy tetszik lenni? Nem udvariasságból mondom, tényleg megváltozott asszonyom, nagyon jól néz ki.
- Persze, más itt, nyáron, a szabadban, és nem a téli kórteremben, betegen.
- Ennek igazán örülök. Minden rendben van?
- Igen. Csak újra akartam látni az én kedves doktoromat. Nagyon sokat gondoltam magára. A kórházban is, meg már otthon is.
- Ez igazán kedves.
- Tudja, én nagyon beteg voltam.
- Hát, ha valakik tudják, akkor mi igen.
- Én már meg is akartam halni. És, ne is mondjon semmit, tudom, ez majdnem bekövetkezett.
- Igen. Egyszer nagy volt a baj.
- Most már nyugodtan beszélhet előttem is. Csak mondjuk ki: félig meg is haltam, a műtét utáni órákban.
- Ööö, tudja…
- Tudom. Én akkor egy kicsit már el is mentem. De visszakerültem. Most itt vagyok. Maga hozott vissza. Újra élek. És ennek örülök. Akkor is, ha már egyáltalán nem félek, hogy mikor majd eljön az időm, akkor végleg el kell mennem. Csak még egyszer akartam az én doktoromat látni, és megköszönni mindent, most már, mint nem beteg. A maga szíve végtelen, tudja? Ez nagyon fontos a betegeknek; mégis, ezt csak azok ismerik fel igazán, akik megsejtették egy másik valóság tisztaságát.
- Igazán kedves…
- Sok jó orvos van, magánál talán még sikeresebbek is, de önből más is sugárzik. Csak azt akartam mondani, ne hagyja ezt elveszni. Soha, drága doktorom.
- Köszönöm, igazán…
- Írtam egy rövid levelet magának. Itt hagyom a padon. Mikor ideje engedi, olvassa el. És őrizze meg a gondolataiban. Viszontlátásra.
- Nagyon szépen köszönöm, és…
De már el is ment nyugodt járásával, ahogyan jött is. Kezembe veszem a boríték nélküli levelet: kockás lapra vetett, ferde ceruzaírás. Nem hosszú, egy negyedlapnyi. Hálás köszönettel kezdődik, majd pár szó az orvosi hivatás szépségéről, ahogy egy beteg megéli. Az utolsó sor után egy mondat áll a lap közepén:

„Ne hagyja, soha, hogy az álmai eltérüljenek, mindig az a végtelen szíve vezesse!”

Mozdulatlanul tartom e levelet a kezemben…




Back to content | Back to main menu