szabokazmer.hu

Kígyósfa

Mivel a hangzavar egyre fokozódott, engem meg szép lassan egyedül hagytak, így beletörõdtem a megváltoztathatatlanba. Magam is kénytelen voltam a rendelõn kívüli világ felé fordulni, abban még reménykedve: hátha sikerül hamar visszacsalogatnom az embereimet. Mindez a fekete gyerek legnagyobb megkönnyebbülésére történt, ki ösztönösen annak adott igazat, hogy idõvel úgy is kiegyenesedne az a kurfli a lábszárából.
Kiléptem a napsütésre. Kint a kórház dolgozóiból álló, kisebb, félkör alakú tömeg gyûlt már össze, s felhevülten hadarták a magukét szuahéli nyelven, bõsz mutogatások közepette. Mondanom sem kell, semmit sem értettem az egészbõl. De hát én a kórházban olyan hírben álltam, ki mindent ért – vagy pont fordítva, semmit sem –, így velem nemigen törõdtek. Ennek ellenére, engem is kezdett érdekelni: mi a fene folyik itt, mi váltotta ki ezt a kisebb pánikot? Felõlem beszélhettek volna az anyanyelvemen is az ide sereglett betegek, nõvérek, orvosok, és az egészségügyi iskola lelkes tanulói, akkor is idõbe telt volna, amire megértettem volna a történteket. Mindenki értett mindent, csak én nem, de annyit én is éreztem: a helyzet komoly. Szinte mindenki egy közeli akáciafára mutogatott. – Mit tehet ilyenkor egy zungu? – tettem fel magamban a kérdést. Beláttam, egy közös nyelvet beszélõhöz fordulhatok csak felvilágosításért. Egyenesen az altatós kollégámhoz mentem, aki szintén ott irányított a tömegben, a fején most is az elegáns lovaspólós sapkájával.
Melléálltam, s megkérdeztem:
- Dr. Shangalau, mi ez a zavar? S miért mered a te silded is arra a fára?
-Azért nem altattam el a bokás gyereket, mert elfogyott az altató.
- Tessék? Nem a bokás gyereket kérdeztem, de kaptunk Londonból bõven altatót a múlt héten, mirõl beszélsz, hogy elfogyott?
- Valaki felfedezett egy kígyót, itt a kórházon belül. Ott van fent a fán.

Kígyó?! Ez a puszta tény még nem teszi minden európai számára érthetõvé az itteni emberek izgalmát. Csak azok számára világos, kik már láttak – és ez idõ tájt nekem már volt benne részem –, olyan beteget, ki lavórba köpi az orrán-száján dûlõ vért a kígyómarást követõen. Másfajta kígyó mérgétõl keservesen hánynak az áldozatok, de a végeredmény gyakran ugyanaz: öl a marásuk Afrikában.
Ezek után érthetõen, engem is elkapott a hév. Elfelejtkeztem a bent fekvõ csorba lábú gyerekrõl, s felfogva, hogy itt a kórházon belül egy kígyó van, kibuggyant belõlem magyarul: – a durva anyját! Most már én is, mint aktív résztvevõje az amúgy tétlen seregnek, egy sebészhez méltó pontossággal próbáltam – de jó messzirõl – behatárolni a helyét e gyilkos csúszómászónak….

Kígyólakoma

Végre egy kis lazítás! Békésen poharazgattunk ebbõl a likõrbõl. Igaz, az én falumban, a Duna partján, ezt inkább pálinkának mondanák; de mi erõsek vagyunk és bátorok, mint a terminátorok – eresztettem szabadjára tréfás kedvemet. David ezt a hasonlatot nem értette, hiába fordítottam neki ezerféleképpen. – Milyen iskolába jártál te? – kérdeztem magamban.
Békesség, nyugalom honolt a helyiségben. Jól jött ez mindnyájunknak a megpróbáltatások után. Most már fellélegezve a gyötrelmektõl, kezdtem forgolódni minden irányba, mivel eddig nem igazán tudtam szemügyre venni a terepet, ahol ez a mágikus lakoma zajlott. Egy tágas helyiség tárulkozott fel elõttem: távol-keleti stílusban berendezve, kisebb-nagyobb vietnami és kínai szobrokkal. Még ember nagyságú is akadt köztük. Egy-két sárkányimitáció díszelgett a falon, ahogy az errefelé szokás. Trópusi dísznövények virágoztak a kövezeten álló méretes edényekben, meg láttam párat, melyek ketrec mögött bújtak meg. – Mi ez a marhaság, miért tartanak pár növényt rács mögött? – értetlenkedtem.
Majd észrevettem, hogy vendéglõnk egyik fala egy rács, mely kettészeli a termet, itt, mindjárt a hátam mögött, és ebben a börtönben növények tekergõznek. – Atyaisten, ezek mozognak! – fogott el a pánik. – Ez az átkozott ketrec tele van kígyókkal! A nyakam mögött! Tekeregnek, nyújtogatják villás nyelvüket, hozzám veszedelmesen közel –, vert ki újra a víz, de most nem egy teli pohár darázslikõrtõl. – Hát, ez az éttermi étvágycsináló nem tûnik olyan békésnek, mint a régi jó Halásztanyán azok a bambán tátogató pontyok a piszkos üveg mögött. Valamelyik kígyó még a ketrecen belül is rács mögé került. Milyen lehet annak a lelkivilága – túrtam döbbenten a hajamba –, amelyiket még a saját fajtájától is el kell különíteni? Miért nem tudok én valahol egy mócsingos lecsókolbászt békésen megenni? Miért ez a sok bibliai büntetés? Mit követtem el eddigi jelentéktelen földi pályafutásom során? – rimánkodtam az égi hatalmak felé, miközben a személyzet lecserélte a terítéket az asztalon. Azt is megfogadtam magamban: – Aki ehhez a ketrechez csak közelíteni mer, ne adja az Isten, az ajtóhoz próbálna nyúlni, azt itt rögtön kizsigerelem a mosatlan mambás késekkel.
- Igyunk, David – javasoltam –, mert itt még gyilok is megeshet.
David már nagyon megbabonázott szemekkel meredt a semmibe; a kígyóktól vagy az italoktól, ki tudja? Egy kis biztatás ráfér, gondoltam. De ismételten, sehogy sem akarta megérteni a többszöri fordításomat:
Ne törõdjél semmivel, edd a kígyót ezrivel!
– Mûveletlen alak – nyugtáztam magamnak. Míg így nyelvészkedtem, valaki megérintette a vállamat: csússzak egy kicsit arrébb a székemmel. Mozdultam egyet, miközben Davidnek fordítgattam a mondandómat:
- Kígyót ezrivel! With thousandy! Te semmit nem értesz, David?
Ismét megérintették a vállamat: még egy kicsit mozduljak, na, még egy kicsit!
- Tessék, tessék, hová menjek még? – kérdeztem egy leheletnyit ingerülten.
- Elnézést, de a széke útban van – mondta az egyik felszolgáló –, nem lehet kitárni teljesen.nyílását.
- A nyílását? Mit csinál, maga õrült? Az esze ment el? Az a ketrec telis-tele van kígyókkal! Áh! De hisz’ ez már tárva-nyitva áll! – ismertem fel a vészes helyzetet.
Egy ugrással az asztal másik oldalára vetettem magam.
- David, gyere ide, ha drága az életed – szólítgattam a barátomat –, ezek a gyilkosok a hátad mögött pakolásszák a kobrákat!
David atléta lehetett egy másik században; a kobrák hallatán egy ugrással mellettem termett...