szabokazmer.hu

Ahogy mind sebesebben és sebesebben haladok a szépség vonzásában, a határoló sötétségben torz kivetülésként látom a sokasággá bomlott valóságot: az ember létét, miként tapossa sorsát végeláthatatlanul: Látom, ahogy haragban élete kezdetével idegenként keresi a hamis képekben a szépet, ahogy a feltörõ vágytól vezérelve egy lány bájos kedvessége nyújt számára szigetet, ahogy dacol apja mulandóságával;

látom, miként fedezi fel a tett ízét a fehér csempés díszletek között, ahogy hajszolja ennek dicsõítõ sikereit a hajlott pálmák alatt; látom, ahogy eredményei hitében felszabadultan dúskál Ázsia sokszínû világában, ahogy a sokaság forgatagában öleli a szépnek tüneményét, ahogy vaksága ellenére is belebotlik a figyelmeztetésbe, s ahogy átíródik lassan a múlt szûkös tudatában; látom, ahogy eltávolodásának felismerése belébök a bõség asztalánál, ahogy a megérzett jó irány és a még visszafogó kapcsok feszültsége fájdalmasan kitaszítja afrikai várából; látom, ahogy lépésrõl lépésre gyarapszik a tudás szigetein, s hogy csak benne létezik a gát, ami az állandó szépet elfedi elõle e végtelen hullámzás során; látom, ahogy temetni kezdi érzéseit, s halványan megsejti az igazi tudás egységét, és ahogy önmagával megbékélve, kifeszítve fekszik az asztalon. De ebben az egész folyamban, minden egyes részletében, látom az ember sekélyes gyönyöreit, vágyai szülte rabságát, indulatai kiváltotta tehetetlenségét, ahogy magának és másoknak szenvedést okoz, s mindezt csak azért, mert eredendõen tudatlan. De ez már nem én vagyok, soha nem is volt az enyém, és ez mind csupán ott lebeg üresen, igaztalanul, nem létezvén…