szabokazmer.hu

Itt, Paganban, teljes a nyugalom. Ameddig a szem ellát, egészen a távoli dombokig, mindenhol elszórtan állnak ezek a kisebb-nagyobb téglavörös, ezeréves buddhista templomok, és köztük az üres terület.

Szabálytalanul merednek ki a tágas, sík vidékrõl, és színükkel még a legtávolabbiak is elütnek a zöldes-barnás talajtól, és a kék ég adta háttértõl. Innen, e magas sztúpáról talán mindet látni. Ezer feletti lehet a számuk. A kisebbek, kerekded alakjukkal sakkfigurákhoz hasonlítanak; a nagyobbak a piramisok formáira emlékeztetnek, azokkal vetekednek méretükben, de jól sejthetõen, ezek díszesebbek lehettek amazoknál.
Lélekemelõ látvány, ahogy az idõvel dacolva itt áll ez a számtalan, régi korok embereinek hitét bizonyító emlék, holott minden más eltûnt, ami a hétköznapi életükre utalhatna. Se egy palota, se egy ház nem maradt meg a hajdanvolt Pagan királyság épületeibõl; csupán ezerszám a sztúpák, megnyugtató kopott vörös színeikkel, szétszórtan állnak, köztük az üres mezõ és szántóföld. Mennyi idõbe telt azoknak az embereknek, hogy mindezt felépítsék? Mennyi akarat kellett ehhez és micsoda hit, hogy saját otthonaikat csupán mulandóbb anyagból és módon alkották meg; s azok már el is tûntek örökre. Mennyiben jelentett mást a hitük, hogy az arány ennyire a szellemi érték javára tolódott el?
Ezt sem tudom, de Pagan valóságos csoda. Talán az a csoda az ember számára, ha valami többnek mutatkozik, mint ami az anyagi létébõl adódna. Bár meglehet, akkor minden csoda körülöttünk. Csoda gyerekkorom látványossága, Velence is. Velence bájának felfedezését, pompájának vagy a szûk fordulóinak, moszattól nyálkás, szagos kõlépcsõinek szeretetét mind anyámnak köszönhetem. Õneki hála, hogy gyerekkoromban valami elindult bennem, egy érzés, amit egyszóval Velencének tudnék nevezni magamban; de aminek lényege: a szépség. Ez a vágyódás a szépség iránt tovább nõtt bennem, táplálták az ismételt viszontlátások, de nyugvópontra soha nem ért. Velence segítségével a szépségnek továbbra is csak egy tökéletlen érzete ébredt fel bennem, s ezzel csak fokozván az ismeretlen, megfoghatatlan utáni vonzódást. Valami ilyesmi nekem Velence, és nem turistáktól zsúfolt piszkos hely, de nem is bámulatos építészeti remekmû vagy történelmi háttér. Nem, Velencén keresztül számomra átdereng a szép, ahogy anyámtól szavak nélkül is megtanultam. Ám ezt a szépet nem lehet beazonosítani sem a palotái cirádáival, sem a fõkanális vízibuszról belátható kanyarulatával vagy a felette átívelõ híd látványával, sem az ódon vaskapuival. Nem! Mert a szép ezeken, és a végtelenségig sorolható további részletein, a kávézói zsivaján, a pékség illatán, a málló templomsarkain, téli nyirkos párába veszõ sárgás lámpáin, Szent Márk terének hangulatán, fényesre kopott csúszós kövein keresztül, de mégis mindezeken túlról átderengõ valóság. Velence egy csoda, de mégsem maga a szépség, mivel csupán incselkedik az anyagba zárt lélekkel, valami mást is fellebbentve számára, túl azon, amit a látvány, a hangzás, az illat önmagában adni képes, és túl azon, amit az emberi ész megérthet.
A görög föld is hasonló az ókori emlékeivel, Athén Akropoliszával. Jelenkori valója magába foglalja a régi világ egy árnyalatát, így ezzel is több, mint az anyagi valósága. Görög földön már nehezebb megsejteni azt a többletet, mert nem olyan általános érzéseket ébreszt a lélekben, mint Velence. A görög föld többlete számomra nem helyhez kötött, mint Velence szépsége, hanem emberi tudáshoz kapcsolt, és ennek megérzéséhez is külsõ indíttatás kell, talán még több is, mint a széphez. Apám táplálta finoman csepegtetve ezt a képességet belém, hogy évekkel késõbb, Athén varázsa engem is magával ragadjon: a tudás, mely több ezer évvel ezelõtt is jelen volt már, hogy a legtisztább formájában kapcsolatot teremtsen a megfogható és a számunkra csak átderengõ létezõk között.
Anyámtól kaptam a Velencén áttûnõ szép szeretetét; apámtól az Athén jelképezte tudás utáni vágyódást; és talán mindezek segítségével, de már egyedül, jutottam el ide, e sztúpa tetejére, hogy a horizontig nyúló vöröses építmények látványa tovább bolygassa lelkemet. Talán a bennünk lévõ szépség és tudás utáni örök vágyódásunk mellett hit kell az emberi léleknek, hogy ne engedjen az olcsó csábításnak, és tovább tudjon fejlõdni egy olyan végsõ cél felé, amirõl mélyen hallgatott e kontinens több ezer éves útmutatója: a megnyugvás, kibékülés, felszabadulás példaalakja.